A film jó értelemben vett hollywoodi alkotás –az európai származású rendező, Wolfgang Petersen lehetőségeihez mérten hű maradt az irodalmi alapanyaghoz. Ha a görögök és a trójaiak háborúját elmesélő történet nem is szólal meg végig hexamaterekben, a fontosabb énekek vászonra kerülnek, és pontosan követik az eseményeket, lemondva ezzel a happy endről.
Miután az irodalmi alapanyag kötelező olvasmány, a középiskolások valószínűleg szép számmal zarándokolnak majd el a mozikba, remélve, hogy kiválthatják a film közel három órájával a vaskos eposz elolvasását. Petersen alkotása abban ugyan segít, hogy megismerkedjünk a véres háború kulcsfiguráival, előtanulmányok nélkül azonban elképzelhető, hogy olyan információhalmazt zúdít egyszerre a néző nyakába, hogy az helyenként összekeveredik, nem tudván követni, hogy „ki, kinek a kije”, vagy hogy mikor melyik hérosz haragszik meg éppen a másikra.

A film azonban van annyira magával ragadó, hogy egyik – bizonyára titkolt – küldetését pont ezzel teljesíti – ha a közönség számára esetleg nem egészen világos, mi is az a titán, miért akkora gond, ha Apolló templomát meggyalázza egy katona, vagy hogy miért is utálják egymást annyira a görög törzsek, utána is nézhet a dolgoknak, uram bocsá’ még az eredeti művet is elolvashatja.

A film szereplői kifejezetten jók – az Akhilleuszt alakító Brad Pitt, a Hektort játszó Eric Bana, a Priamoszt megformáló, rég nem látott Peter O’Toole vagy Odüsszeusz szerepében Sean Bean mindannyian hiteles és méltó alakítói a spártai és a görög hősöknek. A film zenéje tökéletesen illik a pazar látványvilághoz, az emberi leleményességre és a puszta fizikai erőre hajazó akciójelentekhez – az üzenet pedig a barátságról, a testvéri összetartozásról, a becsületről, a bátorságról, a mindent elsöprő szerelemről, a szavahihetőségről, az emberi természetről, egyszóval az életről és az elkerülhetetlen halálról egyetemes és megszívlelendő.
A Trója – igaz, tartottunk tőle – egy olyan film lett, amit mindenkinek látni kell. Kötelező olvasmány.